Ars poetica

Rab Gusztáv: Mentont ajánlanám

~ részlet Agave Könyvek, Budapest, 2007.

138.o.

“- Miért nem marad otthon?…- kockáztatta meg Balázs óvatosan a kérdést, és már érdekelte útitársa. -Otthon, uram?…- kiáltotta csodálkozva az utas. – Otthon? Van ilyen szó egyáltalán? Otthon lenni s egy helyben ülni, az poshadás, uram. nem csak poshadás, hanem az élet szándékos megrövidítése. Kiszámítottam papíron, hogy ha az ember egy évig folyton utazik, akkor huszonnyolcszor annyi pénzt költ, amennyit otthon, harmincnégyszer annyi fehérneműre van szüksége, mint otthon, tizenegyszer annyi ruhát koptat, nyolcezer-hétszáz-kilencvenhatszor annyit lát, mint otthon, tizenötször több nőt tud szeretni, mint otthon, két és félszer többet eszik, mint otthon és hétszer annyit iszik, mint otthon, feltéve, ha nem kap gyomorrontást a norvég haltól és nem üti meg a guta a svéd pálinkától. Ezeket a számadatokat gondosan összevetve, határozottan megállapítható, hogyha az ember egy évig folyton utazik, akkor egy év alatt tulajdonképp huszonnyolc évet él át, ami azt jelenti uram, hogyha az átlagos életkor  hatvanöt év, akkor én, ha ebből harminc évig folyton utazom, nem hatvanöt évig, hanem nyolcszázhetvenöt éves koromig élek, amiből, ha levonja a harmincötöt, akkor megtudja mennyivel hosszabbítom meg az életemet, ha nem ülök otthon, hanem utazom. ….

– Önnek igaza van! – mondta Balázs.

– Ezzel nem mond nekem újságot, uram!- szólt az idegen fölényesen. – Nagyon jól tudom, hogy igazam van. Boldog vagyok, hogy erre rájöttem. A halál nem érdekel. Akármikor halok meg, nevetve teszem ezt, mert tudom, hogy máris sokkal idősebb vagyok, mint a legvénebb matuzsálem. Ma például, ha akarja tudni – mondta, és benyúlt a zsebébe, melyből egy noteszt vett elő -, ma például, amint itt pontosan be van jegyezve, éppen születésnapom van, uram. Ma töltöttem be… ejnye, látja ez érdekes… Majdnem elfelejtkeztem, milyen fontos a mai dátum az életemben. Ma vagyok hatszáz éves.”

161.o.

– Gratulálok, uram! –  mondta komolyan és ünnepélyesen az idegen. – Ön megérdemelné, hogy hatszáz  évig éljen,  mint én. Ha így folytatja, sikerülni is fog önnek. De most azt is szeretném tudni, hogy miért utazik.
Balázs gondolkozott egy pillanatig. Eszébe jutott, hogy bolondokkal, csak úgy lehet társalogni, ha magunk is a bolond szerepét játsszuk, és így szólt:
-Egy nő miatt utazom, akit feleségül akarok venni, mert tudom, hogyha ez sikerül, akkor még két vagy háromszáz évig nyugodtan elélhetek. Önnek az utazás jelenti a hosszú életkort, nekem a nő. Lényegében mind a ketten ugyanazt csináljuk!…
-Szenzációs, uram! Gyönyörű, amit mond! – kiáltott elragadtatással az útitárs. – Ön a maga módján csakugyan azt teszi, amit én. Csak a módszereink különböznek. Lényegében csak az a fontos, hogy mindig azt cselekedjük, ami jól esik, és minél több korlátot romboljunk le magunk körül. De korlátok mindig  vannak, és ezért nincs örök élet, ezért nincs tökéletes boldogság. Akarni és mindig elérni azt, amit akarunk, ez a mi kettőnk titka, uram. Ön azt mondja: Ez a nő az enyém lesz. Én azt mondom: Most pedig Rodéziába utazom. Ön nővel, én útibőrönddel!
Gratulálok, uram! Ön az én emberem! Ne hagyja magát! Csak egyenesen neki a célnak! Ha én most nem utazhatnék Rodéziába, ez azt jelentené, hogy akár holnap nyugodtan eltemethetnének. …. Mindketten gyilkosság áldozatai volnánk, és sírjainkra ezt írhatnánk…
Az enyémre: Meghalt, mert nem utazhatott Rodéziába…
Az önére: Meghalt, mert nem szerethetett…
Bravó, uram! Szívből örülök, hogy összeakadtunk!… Sajnos, utaink különválnak. Mind a ketten messzire utazunk. Én Rodéziába, ön pedig egy nő testébe, lelkébe. Mind a két út veszedelmes, de épp ezért vagyunk boldogabbak, mint mások…

– Gondolja, hogy csakugyan boldogabbak vagyunk?…

-Ne merjen kételkedni ebben, uram! Én most elárulom önnek életem másik titkát, amikor megvilágosodott előttem életem értelem. Harmincnégy éves voltam, a mai koromhoz képest csecsemő, amikor valamilyen okból, melyre már nem is emlékszem, hiszen több, mint fél ezredév telt el azóta, valaki revolvert fogott rám, és azt mondta, hogy most meghalsz. Nem is volt időm arra, hogy felfogjam szavai értelmét, amikor a revolver már dörrent is, de még mielőtt a dörrenést hallottam volna, kegyetlen erős ütést éreztem a vállamban. Most jól figyeljen! Előbb éreztem az ütést, mint a revolvergolyó a vállamba fúródott, és csak azután hallottam a dörrenést. Azt, hogy most meghalsz, sokkal, de sokkal később hallottam. Ön erre azt mondaná, hogy mindez bolondság és én hazudok, mert a józan ész szerint először hangzott el a kiáltás, hogy most meghalsz, másodszor dörrent a fegyver, és időrendben harmadszor történt, hogy a golyót a vállamba kaptam. Lehetséges, hogy a fizika törvényei  szerint ennek így kellett volna történnie, de ennek mégis pont a fordítottja esett meg velem, Ezt könnyű volna úgy magyarázni, hogy érzékeim különböző gyorsasággal fogták fel az ingereket és a leggyorsabban reagáltam arra a fájdalomra, amely a vállamat érte. De én nem fogadhatom el ezt a magyarázatot. Ehelyett vallom és hirdetem, hogy a valóság nem az, amit a tudományok hirdetnek, hanem az , ahogyan mi magunk érzékeljük. Határozottan tiltakozom az ellen, hogy idegreflexnek, ösztönnek vagy titkos érzéknek nevezzék azt, ami ilyenkor megmozdul bennünk. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor Istennel találkozunk. Newton és Einstein új alapokra helyezhette az egész világrendet, és mégis mind a ketten tökfilkók ahhoz, hogy megmagyarázzák, miért éltem végig születésem pillanatától kezdve harmincnégy éves koromig még egyszer mindazt, ami életemben történt, az alatt az egy másodperc századrésze alatt, miközben előbb a vállamban az ütést érezte és utána dörrenést hallottam. Később, amikor lábadoztam és csodák csodájára hat lőtt sebből felgyógyultam sokat töprengtem azon, hogyan férhetett el harmincnégy év minden eseménye egy másodperc századrészében. Végre rájöttem, mi történt. Képzelje el, hogy az idő borzalmas apró szakaszokra osztható és mondjuk, hogy  egy másodpercben tízmilliárd  időatom van. nos hát uram, én akkor egy atomnyi időre meghaltam, de isten a következő atompillanatban ismét megteremtett, újraszülettem és még egyszer felnőttem, de már sokkal tökéletesebben, egy isteni titok birtokában. Ez a titok pedig az, hogy az idő független naprendszerünktől, és merő ostobaság azt állítani, hogy egy óra telik el, miközben a nagymutató egyszer körüljárja azt a tányéralakú számlapot, amelyet a kör nevű mértani idomba vetett babonás tiszteletünkben és félelmünkben megalkottunk magunknak. Így érkeztem el a magam egyéni időszámításához, amely számomra sokkal inkább a valóság, mint ott balra, fent a háztetőn az az automata szobor, amely egy vasdarabbal minden negyedórában ráüt egy harangra, és pimasz, élettelen egyhangúsággal rá akarja kényszeríteni az embereket arra, hogy életüket az ő gépies harangütései szerint osszák be. Az az üres fejű, bronz Gólem – folytatta az idegen egyre hangosabban – engem nem csap be, és nem vezetnek félre a körök és az óramutatók sem. Én tudom, hogy vannak pillanatok, melyek felérnek egy évszázaddal és vannak évek, melyek olyan keveset jelentenek, mint egy perc, amikor elvégezzük az anyagcsere egyik fontos műveletét. Mindezt pedig csak azért mondtam el, mert ön kételkedni merészelt abban, hogy mi nem vagyunk boldogabbak, mint mások. Egy pillanat hajszolása, melyben összesűrítve benne vannak évszázadok gyönyörűsége és fájdalma, úgy, ahogy mi tesszük ezt, uram, ez mindennél többet jelent, s közben meghalhatunk egy atompillanatra, újraszülethetünk és még egyszer végig élhetjük egész életünket!… Hát nem mi vagyunk az igazi boldogok, uram?… “