Két elvesztett pénztárca, egy hónap

Van egy vicces történetem, amin lehet, hogy jót nevettek, én kevésbé találtam viccesnek az elején. Igaz nem voltam különösebben ideges sem, elkönyveltem, hogy megtörtént. Aztán megtörtént még egyszer, életemben immár másodszor az, ami előtte évtizedekig sosem. De hogyan történhetett, hogy egy hónapon belül kétszer vesztettem el a pénztárcám? Feltételeztem, hogy elveszett, és nem ellopták, bár nem voltam benne biztos. Emlékeztek még a korábbi párizsi bejegyzésemre, melyben az egyik turistát szabadították meg a pénzétől? Nos, én a következő napon, a Bercy buszpályaudvar és a brüsszeli Gare de midi pályaudvar között hagytam el a pénztárcám úgy, hogy a köztes időt a buszon végig aludtam. Rettentő az a pillanat, mikor rájössz, hogy nem tudod feleleveníteni, mit és hova tettél, de szerencsémre, reggel, tanulva az előző napi turista esetéből ketté osztottam a pénzem. Egyik 100 eurós maradt az övtáskámban, míg a másik a pénztárcámban és így csak egy 100 euróssal mászkáltunk a vonat pályaudvaron hátha, az egyik eladó hajlandó lesz elfogadni a pénzünket. De a franciák legalább annyira ódzkodnak a nagy címletektől, mintha magát a pestist terjesztenénk velük. Így az elképzelésünk, miszerint elkerüljük az otthoni üres hűtőnket és a több órás utat sem kell szomjasan töltenünk, kudarcba fulladt. Nem jártunk sikerrel, sem a Relaynél, sem más pékségnél, sem egy boltnál, pedig ott hagytunk volna náluk legalább 20 eurót, a mindenféle édességre, és szendvicsre, na és persze az ásványvízre. Szupermarket nem volt a közelben, egyedül a buszpályaudvar volt az utolsó esélyünk, ahol volt italautomata, és kártyával tudtunk fizetni. Tudtunk volna, ha a 3 bankkártyánk közül legalább egyet elfogad a gép. Sem Visa, sem Mastercard, sem Monese, sem OTP kártya, amikkel soha semmi problémám nem volt eddig. Körülöttünk már mindenki láthatta, hogy mennyit vesződünk, és egy kis sárc is körülöttünk somfordált, én pedig szorosabbra húztam a kabátom zsebét, és akarva akaratlanul is megragadtam a pénztárcám. Az utolsó emlékem a koreai pénztárcámról. Utána dühödten, szomjasan felszálltunk a buszra, valószínűleg letettem a hátsó lépcső mögötti pultra és elaludtam az ülésemen. Álmomban még le is esett valami a földre és puffant egyet. Én pedig teljes nyugalomban aludtam tovább, később felveszem, gondoltam álmomban. 
A Bercy busz pályaudvarról annyit érdemes tudni, hogy épp átépítés alatt volt, így egy buszgarázs féle helyen gyűltek az emberek, és friss levegő nem sok, de kipufogó gáz annál több szorult a földalatti helységbe. A mosdó annyira lepukkant volt, hogy egy-egy “mávos” sebesvonat wc-je is elszégyellte volna magát ijedtében. Az utazó közönség inkább a szegényebb rétegből került ki, voltak hátizsákos turisták és éppen haza költözők, a csomagok nagyságából következtetve. Népcsoportokra nem szeretnék kitérni, de jobbnak láttam, nem egyedül maradni, így egyszerre mentünk be a mellékhelységbe. Bár sok értelme nem volt, mert bárki bejöhetett volna utánam, ugyanis se egy kamera se egy biztonsági őr sehol a láthatáron. Elég kellemetlenül éreztem magam, mert rengeteg volt a hajléktalan, és az utcai csoportok is itt gyülekeztek, és cseréltek gazdát a bódító és egyéb szerek.

Brüsszelben az első utunk az Exkibe vezetett, hogy feltankoljunk némi energiát, mert délelőtt óta nem ettünk és már igencsak későre járt. Fizetéskor viszont már nem volt meg a pénztárcám, így miután mindketten megbizonyosodtunk róla, hogy nincs a táskában, a barátom visszaszaladt a buszhoz. Hihetetlen szerencsénk volt, mert igen hosszú ideig várt a busz, még én is odaértem és láthattam, hogy már mások ülnek a helyünkön, akiket roppant mód zavart, hogy alattuk keressük az elveszett tárgyat. Kész. Vége. Oda a pénz, esetleg az iratokat majd postázzák. Megadtuk az elérhetőségünket a sofőrnek és reménykedve vonatoztunk haza.

 
Két héttel később (és azóta sem csörgött a telefonom az iratok miatt) már a kis arany színű tarsolyomnak kélt lába egy hamburgerező és a helyi bevásárlóközpont között. Az eset hihetetlenül hasonló: letettem a pénztáros előtti pultra fizetéskor, és fogalmam sincs mi történt utána. Emlékszem, hogy nézelődtem és visszafordultam, hogy ne tévesszem szem elől… Ironikus ~ Mindkét esetben próbáltam elkerülni az elvesztését, és mindkét esetben az új “ikeás” hátizsákom volt velem, ami az egyetlen dolog volt, amit a barátom okolhatott, mindenféle sértődés nélkül. Mert ugyebár engem, és a fantasztikus memóriám, és figyelmetlenségem, akarom mondani figyelmességem még sem szidhatta. Már majdnem ott tartottunk, hogy el akarta kobozni tőlem a táskát, hogy rituálisan elégetve, véget vessen a szerencsétlenségek sorának… Szerinte nem zárható biztonságosan, és potenciális célpont a zsebesek számára. Hozzáteszem, a kabátom is a haragja célpontjává vált egy ideig, a sok zsebe miatt, ami rendszerint úgy néz ki, mint egy szemetes, de ez csak a látszat. 
Míg hallgattam a fejmosást, a fejem egyre inkább lüktettet, és nehezen viseltem a levegőtlenséget is a bevásárló központban. Éreztem, ahogy a migrén percről-percre keríti hatalmába minden érzékszervem, kivétel a húgyhólyagom, mert az kifogást nem tűrően jelezte, hogy most kell mosdóba menni, addig nem ihatok egy kortyot sem. Hiába próbáltam elnyomni a fejfájásom hidratációval, mire a Zara próbafülkéjéből eljutottunk a mosdóba, a migrén lecsapott és nem volt menekvés. Annyira fájt már a fejem, hogy majdnem kijött belőlem a vegaburger, éreztem, hogyha most nem veszem be a fájdalomcsillapítót, akkor összeesem. Barátom sehol nem volt, és persze, hogy nem találtam semmit a női táska rejtelmeiben. Már könyékig benne voltam a táskában, mikor valami fura dolgot tapintottam! Összetéveszthetetlen volt: a koreai kézműves pénztárcám! Abban az egy tized percben, azt hittem, hogy a fejfájás újabb tünetét tapasztaltam meg: a hallucinációt. De nem. Mindkét pénztárcám ott volt a táska rejtett hátsó zsebében, amilyet egy laptopnak terveztek, de sosem arról az oldalról nyitottuk ki, mert nem esett kézre jobb kezesként. 
Alig hittük el, hogy igazából végig velünk volt mind a kettő tárca, és ha nem fájt volna a fejem, akkor biztos a nevetést sem tudom abba hagyni. De így csak örültem, hogy az emlékek visszakerültek hozzám. 🙂

Förenkla hátizsák

Nos, egy biztos, minden rosszban ott a tanulság és egyben szerencse is. Szerencse, hogy csak Európában voltam, és az is szerencse, hogy a személyi igazolványom, mint kiderült végig otthon volt, mert a repülőn olvasott könyvemben használtam könyvjelzőként és ott felejtettem. Ennek a történetnek több komikus része is van, de így kerek az egész. Ha van hasonló történeted, szívesen meghallgatom, oszd meg velem itt kommentben, vagy a Facebook oldalamon, a www.facebook.com/utidino linken.
Egy ideje már az instagramom is életre kelt, így ott a napi történeteket, s képeket, videókat nézegethettek, ha követtek.