Sziasztok! Megszokhattátok már, hogy ha nem is konkrét leírást hozok az éppen aktuális utamról, akkor valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Bár már mindenki utazgat jobbra-balra, keresztül kasul Európán, ahogy a Tinderen is megjelentek a nyugati átutazók, én jelenleg maradtam a fenekem, és állást keresek már egy jó ideje.
S akkor el is érkeztünk a mai témához, amelyben arról a jelenségről írnék, amelyet minden világnak ment utazó mérlegel, mielőtt elindul. Na, de mi lesz a barátaimmal, amíg távol leszek? Itt van a családom, itt vannak a barátaim, ha még is világgá mennék elveszíteném őket. Igen, ezek azok a fejünkben lévő félelmek, amelyek tökéletes kifogássá növik ki magukat, hogy miért NE csináljunk meg valamit.
Én is megküzdöttem ezzel, mikor elindultam Ciprusra. Aztán a mai online világban, elég sokszor láthatták mivel töltöm a napjaimat, olvashatták is volna a blogomat, de mint tudjuk ebben a felgyorsult világban, senkinek nincs ideje ilyesmire. Addig jutottunk a legtöbbször, hogy hogy vagyok, s mikor jövök már haza.
Aztán persze, mikor már itthon voltam, akkor a következő kérdés, mindig az volt, hogy mikor megyek vissza. 🙂 Érdekes volt ezt a kettősség. De, ami a leginkább zavart, azon barátoknak az elszólása, akik olyasmiket írtak, hogy “jaj, én úgy irigyellek!”.
Ilyenkor csak egy elnéző mosoly volt a válasz, de bele sem gondoltak, hogy mennyi mindenen mentem én keresztül, és mennyi lemondással járt egy ilyen fél éves, vagy éppen éves költözés, mennyi barátommal szakadt meg a párbeszéd, vagy halt el a kapcsolat, közös érdeklődés hiányában.
Úgy gondolom, hogy én a blogomon elég őszintén beszéltem mindig is, hiszen magamnak sem akarok hazudni, mikor az emlékek már megkopnak és visszaolvasom az írásaimat, akkor szeretnék a valóságra emlékezni. Ha ezek ez irigykedők, csak egyszer elolvasták volna a blogomat, akkor tudhatták volna, hogy például Cipruson 3 másik lánnyal laktam egy szobában, s osztozkodtam egy fürdőszobán. Vagy októberben 40 fokos lázzal feküdtem, s egy barát sem volt a közelemben, aki egy lázmérőt hozhatott volna nekem, mert még az sem volt a hotelben. Igaz, szerencsém volt, mert Szókratész a karantén ellenére látogatott, és gondoskodott rólam. Imola is meglátogatott, de ugye még sem olyan volt, mintha a saját környezetemben lettem volna.
Akik irigykednek, sosem gondolnak bele, hogy az adott döntés, amivel elértem valamit, mivel járt. Vagy mi késztetett arra, hogy azt a döntést meghozzam. Ez már korábban is sokszor zavart. Nem irigykedni kell, mert azzal nem szerzel hasonló élményeket, hanem tenni érte. Mikor ezeket válaszoltam, akkor persze jöttek a jól felépített kifogások, hogy ő miért nem teheti meg ugyanezt. Persze volt olyan is, aki legalább önmagának nem hazudott, s beismerte, hogy én ezt nem merném megtenni.
S itt jutottunk el ahhoz a gondolathoz, amit Dr. Csernus is hangoztat: ezek az irigyek valójában gyávák. Mostanában sokat olvastam az emberi és szülő-gyermek kapcsolatokról, Dr. Csernus könyvein keresztül. Sok minden letisztázódott bennem.
Többek között az is, hogy továbbra se legyek gyáva és/vagy megalkuvó. Törekedjek arra, hogy mindennap megújuljak, s ne a félelmeim vezessenek. Legyen gerincem, és legyek következetes.
S így belegondolva, talán nem is véletlen tűntek el azok a barátok. Talán csak eltávolodtunk egymástól, talán csak egymásra mutogatnánk, hogy ki nem ír a másiknak, vagy ki nem keresi a másikat. Talán ők épp arra várnak, hogy rájuk írjak, mert ők nem mernek, vagy az egó sértettsége miatt, dacból nem akarnak.
Nem tudhatom, de azt tudom, hogy olyan emberekkel szeretném körül venni magam, akik nem hazudnak sem önmaguknak, sem pedig nekem. Akik leveszik a szemellenzőt, ami tudom, hogy nagyon nehéz feladat, és nagyon melós dolog, tényleg egy nagybetűs EMBERT kíván, viszont onnantól kezdve, elkezdhetnek élni.
Talán keményre sikerült ez a bejegyzés. Talán nem értesz velem egyet. Nem is baj, hiszen mindenkinek meg van a saját véleménye, viszont szerettem volna egy kis rendet tenni a fejekben, mert bár gyerekkorunk óta tanuljuk, hogy irigynek lenni nem szép, valahogy felnőtt korra ezt elfelejtjük, s naponta hagyja el a szánkat, az a mondat, hogy “de irigyellek!”
S érdekes, most, hogy már március óta itthon vagyok, a karantén meg minden alatt egyszer sem kaptam olyan üzenetet, hogy “de sajnálom, hogy nem utazhatsz, hogy elestél a megélhetési lehetőségedtől, a bevételi forrásodtól, mint sokan mások.” Számomra ez nagyon kettős. S a mai napig van olyan “barátom”, akire én írok rá minden egyes alkalommal, mert ő magától nem kérdezi meg, hogy amúgy élek-e még. Kérdezem, hogy ez az igazi barátság? Vagy ez egy olyan kihűlt dolog, mint azok a párkapcsolatok, ahol már csak a megszokás miatt vannak együtt az emberek.
Persze, hogy ne csak a rosszat olvassátok, volt olyan is, aki “a példaképének” nevezett, vagy olyan, aki tudja, hogy a jég hátán is megélek, s ezek azért hihetetlen erőt tudnak adni az embernek, bár hiába: az első és legfontosabb, hogy magadban higgy! Elhidd, és tudatosítsd, hogy meg tudod csinálni. A legtöbb dolog lemondással jár az életben, de hiszem, hogy amennyi dologról itt lemondok, legalább annyi dolgot fogok kapni máshol. Ha mást nem önbizalmat, s majd életem végén el tudom mondani, hogy igen megcsináltam rengeteg dolgot, mert mertem élni, vagy legalább megpróbáltam élni.
Örülök a barátaimnak, és hálás vagyok értük nagyon. Nélkülük nehezebbek lennének a minden napok. Hálás voltam akkor is mikor kijöttek elém a haza térésem napján. Elsírtam magam, mert annyira jó volt látni, hogy szabaddá tették magukat csak azért, hogy együtt köszönthessenek, holott az én döntésem volt, hogy kicsit világot látnék. De egy jó barát akkor mutatkozik meg, amikor ebben támogat, nem aggályoskodik, s főleg nem kifogásokat sorakoztat fel. Csak elenged békével. 🙂
Igaz tegnap volt a barátság világnapja, s tudatában is voltam, még is csak ma született meg ez a bejegyzés, amelyben köszönöm az eddigi támogatásokat, és virtuálisan, de puszilom őket! 🙂
Ha egyet értesz a fentebb kifejtett gondolataimmal, akkor szívesen fogadlak a követőim között, hogy hasonló gondolatokról is első kézből értesülj. Iratkozz fel kérlek, az e-mailcímed megadásával! 🙂
Utazószaurusz 